Egy külföldről irányított rendszerváltás – 1944. március 19.: Magyarország német megszállásának mai megítéléséhez

Magyarország történetében 1944. március 19-e cezúrát jelentett. Ennek a törésnek a minősége azonban a mai napig vita tárgyát képezi. Szinte meghökkentő, hogy ebben a vitában a 20. század végi rendszerváltásunk utáni időszak polémiájában felbukkanó hangok visszatérést mutatnak a pártállami történetírás 1960-asévektől kibontakozó erjedése előtti időszak narratívájának egyes elemeihez. Annak idején az 1944 őszén kidolgozott szegedi „ellengondolat” szerves részét képező „utolsó csatlós” vádját Révai József, a magyarországi szovjetizálás ideológiai főfelelőse dolgozta ki részletesen, és vitte át az új, kommunista közbeszédbe. E helyütt nincs lehetőség akár csak részleges historiográfiával szolgálni, álljon inkább itt Pál Zoltán a kérdést tárgyaló nagyívű esszéjéből egy lényegi megállapítás:
„Sajnos, nem egyszer volt arra példa, hogy a rendszerváltás utáni balliberális pártokkal szimpatizáló hazai és külföldi szerzők a magyarság »kollektív felelősségéről« írtak. Ezek a szerzők általában ugyanazt a sémát követték, mint Révai József 1946-oscikkének írásakor, vagyis tudatosan összemosták a Horthy-korszak egészét a német megszállás időszakával.”1
Tulajdonképpen két, részben összefüggő kérdéskör mentén folyik a vita: az egyik a szuverenitás elvesztése, a másik pedig a rendszerváltás kérdése.2 A magyar vezetés eltávolítására és a zsidókérdés végső megoldására irányuló német „evolúciós megoldás” körül mindazonáltal jócskán maradtak még kérdések. Lehetséges, hogy a német megszállás után kiépülő rendszert még élesebben kéne elkülönítenünk az azt megelőzőtől? Mekkora volt a fordulat? Mi volt a német szándék? A német megszállás és a magyar felelősség kérdése kétségtelenül emlékezetpolitikai darázsfészek, de jelen esetben muszáj annyiban belenyúlni, hogy ezeket a kérdéseket egyáltalán fel lehessen vetni.

(Bevezetés)