A magyar kalandordemokrácia kialakulásának alapjai: A jogfolytonosság fétise mint a lusztráció guillotine-ja

Melyek voltak azok a premisszák, amelyeket alapvetően a teljes rendszerváltó elit – mindazok, akik az állampárttal és annak utódjával, az MSZP-vel szemben álltak – elfogadott az 1985–1989 közötti időszakban, függetlenül attól, hogy milyen politikai irányzat, majd párt színeiben vettek részt később az Ellenzéki Kerekasztal és a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain?
Egyetértettek a diktatúra, az állampárti hatalom és ezek intézményi működésének (a Munkásőrségtől a III/III-asügyosztályig), az állam és politika összefonódásának, a megfigyelések, a gyülekezési tilalom, a cenzúra és az állami médiamonopólium, az egypártrendszer, az irányított igazságszolgáltatás, a politikai hatalmat kiszolgáló állampárti alkotmány, a szubszidiaritás elvét tagadó államigazgatás és az internacionalista Közép- és Kelet-Európa-centrikus külpolitika elutasításában. Egyetértettek abban, hogy ehelyett egy demokratikus, versengő, szabad választásokon nyugvó, az állampártot leváltó, (elszámoltatás során megtisztult) politikai versenyben születő parlamentáris rendszert hoznak létre, amely gazdasági működésében egy szociális piacgazdaság talaján áll, s innen igyekszik valamiféle jóléti állam irányába elmozdulni. Egyetértettek továbbá abban is, hogy egy mindezeket egybefogó, vagyis a rendszerváltozás programját kiteljesítő alkotmányt, részben decentralizált közigazgatást, széles önkormányzatiságot, plurális és policentrikus nyilvánosságszerkezetet1 és egy Nyugat-orientált, a NATO és az EU felé menő külpolitikai fordulatot követő külpolitikát kell építeni az átmenet során. Gazdasági értelemben a szocialista deficites, államadósságot halmozó modellt mindenki egy jóléti, szociális piacgazdaságra akarta váltani.

(Részlet a bevezetésből)