Nyugatra tartunk. Nyugatra vágyunk?

A transzatlanti elvárások a következők voltak: a stratégiai szektorok privatizálása, illetve a tőkeerős nyugati cégek beengedése; majd ezt követően – az uniós csatlakozás előszobájában – a még nem privatizált szektorok piaci liberalizációjának előkészítése, majd annak csatlakozást követő végrehajtása, ezzel egyidejűleg a vámokról történő lemondás, a magyar munkaerő uniós piacra „kiközvetítése”, a nyugatinál jelentősen olcsóbb munkabérek „felajánlása” stb. És bár minden komolyan vehető értékelés szerint Magyarország számára az EU-csatlakozás volt az egyetlen politikai alternatíva a posztkommunista időszakot követően, valamint az uniós források fontos mértékben (3-4%) járulnak hozzá a hazai GDP-hez – és természetesen az addicionális előnyök, a részvétel a „hivatalos” és informális európai vérkeringésben sem lebecsülhető pénzügyi szempontból –, az integrációnak igenis ára volt magyar szempontból, ebből fakadóan nem helyes az az értékelés, amely az EU-s költségvetésből hazánknak juttatott eurókat egyoldalúan folyósított segélynek tekinti.

(Részlet a bevezetésből)